Beküldte Berta Tamás On Tuesday, December 4, 2012, 7:43 PM ban Wasicuya krónikái

Az idén hideg, fagyos az ősz. A füves-embernek hála, egy kis tanyában Földvár mellett menedéket találtam. A házigazda és népes családja nagyon kedves hozzám, azt a kevés helyet és ételt amit módjukban áll adni, megpróbálom egy kis munkával viszonozni. El is kél a dolgos kéz a szőlőben. Mert sürgősen kellett takarni a tőkéket, mielőtt a fagy beköszöntött. Rengeteg új dolgot tanul az ember közben. Igaz paraszti munkán nevelkedtem, de szőlőnk sohasem volt, így mindezt nem ismerhettem. András napra azért minden kinti munkával végeztünk, és mivel ez éppen a gazda névnapja, így aztán a kicsiny tanya megtelik vendégekkel a jeles napon. Teljesen elképedtem, hogy hogyan is fértünk el. De a szűkösség csak a helyre jellemző, az étel és ital ilyenkor bőségesen van az asztalon. Ahogy az a Szőlőben illik a bort nem sajnálja a gazda, csak ha a padlóra csurrant. Ám mivel két terebélyes eperfa is áll a bejáratnál kétoldalt így termésének párlata is fokozza a hangulatot. Én ugyan csak módjával szopogatom e finom nedűket, mert bizony az én gyomrom nincs hozzászokva. Milyen sokáig megvolt a butilla pálinkám is, csak ha megbetegedtem ittam belőle gyógyírnak. Engem inkább a háziasszony főztje érdekel jobban. Haj micsoda tyúkhúsleves ilyenben nincs ám része még a császárnak sem. Nem valamilyen pimpős úri koszt, hanem egyszerű parasztos, minden alapanyaga itt termett, nőtt ezen a kis udvarban. Talán a só és a bors csak amit vettek hozzá. A leve nem zavaros, de a tetején aranysárgán úszik a megboldogult tarajos olajos zsiradéka. -

 

-Szedjenek még bátran, mert nem lesz más!

 

Biztatja a levest szürcsölve faló férfinépet a gazdasszony. Közben azért elégedetten nézi, hogy bizony nem is kell noszogatni senkit. No nem azért mert bárki is komolyan vette a tréfás fenyegetést.

 

-Isteni ez a leves! Ezért már érdemes volt megdöglenie a tyúkoknak!

 

Szól közbe Károly bácsi a tanyaszomszéd, miközben két kézre fogja a tyúk püspökfalatját, és jóízűen cuppogva szívogatja le róla a maradék húsfoszlányokat.

 

-A combját egy Károly bácsi!

 

-Á! Ez a legjobb része, még jobb, mint a feje meg a nyaka pedig az sem kutya. A szárnya is jó, de az meg a betegeknek való.

 

Igaz, ha kakas volna akkor még a töke az lenne még finom. Azt tudják, hogy miért nevezik püspökfalatnak?

 

- Na ezt minden évben elmeséli, súgja oda nekem a házigazda legidősebb fia!

 

- Egyszer püspököt meghívták egy lakodalomba, de a kocsi kereke kitört amivel jött, így aztán jól lekéste a vacsorát. Azért maradt ám még leves, de húst már nem tettek elé. Szóvá is tette ezt a püspök, mire pironkodva mondja a cseléd, hogy bizony az már elfogyott, csak a csirke hátsófele maradt, azt meg csak nem tehetik a vendég elé. Nahát! Dehogynem hiszen az a kedven falatom, és behozatta a konyhából majd szépen be is lakomázott belőle. Ezután még sokáig emlegette, hogy bizony másutt nem evett még ilyen finomat.

 

No de már kerül is az asztalra birkapörkölt. Az illata is árulkodó, itt bizony éhezésről szó nem lesz!

 

- Az idén megesszük ezt a jerkét, gondoltam ne mindig disznótoros legyen! Szólt a gazda.

 

- Egyébként is a tavalyi malacpecsenye nem mindenkinek volt kellemes emlék, ugye Lajos?

 

- No! Meséld már el hogy volt! Nógatják többen is Máté Lajost.

 

-A fenne ette volna meg! Nem nagy öröm volt. Ezzel megfogja a szedőkanalat és egy nagy adag birkahúst borít vele a tányérjába.

 

- Azért csak meséld el, vannak akik nem voltak itt!

 

- Nincs abban semmi érdekes, csak eltörött a nagylábujjam.

 

De Lajos inkább a pörköltnek esik, tudatva, hogy az ő részéről ne várjanak többet az eset körülményeit illetően. Ezért a csősz rögtön rákezd.

 

-Az úgy volt

 

Imád beszélni, történeteket mesélni. Főleg ha azok ő okosságáról vagy mások esendőségéról szolnak.

 

-Hajnalban bekaptuk az a jófajta szilvapálinkát, aminek híre úgy terjedt el a környéken, hogy iszonyú. Még mostanában is kérdezgetik, a szőlőbeli legények, hogy van-e még az iszonyúból, így aztán rajta maradt ez a név a szilvapálinkán.

 

- Az esetről beszéljen már, az iszonyút mi is ismerjük!

 

- Szóval megbeszéltük, hogy nagyobbik disznót megfogjuk és kihozzuk az akolból. A másik jó lesz anyakocának. A kisebbik sem volt apró jószág, de ezzel megszenvedtünk. Az Istennek sem sikerült a szűk helyen úgy megfogni, hogy ki tudjuk rángatni az ólból.

 

- Rálépett Lajos lábára?

 

- Á dehogy! A végén csak sikerült mögé kerülni, és a farkát hátra húzni. Erre a disznó természetesen elindul az ellenkező irányba. Így már egy ember is kitudja vezetni, hogy aztán már kint megfoghatják a többiek. Botor jószág ez a disznó, a farkát húzva oda irányítja az ember ahová akarja.

 

- Jó van! Mi is vágtunk már disznót! A lényeget öreg!

 

- Meg is szúrtuk ahogy kell, még a vérét is felfogtuk, csak egyre nem figyeltünk oda, nem tettük vissza riglit. A másik meg ijedtében kirontott az ólból. Hallotta a visítás, megérezte a vérszagot. Ha a disznó megérzi a vérszagot veszélyessé válhat, hallottam már olyan esetről, hogy nekifordult ilyenkor az embereknek. Nem gyerekjáték az ilyesmi. A szomszédfaluban történt...

 

-Minket most Lajos lábujja érdekel, a szomszédfalut majd elmeséli máskor!

 

-Mi történt támadott a disznó?

 

-Dehogyis! Menekült volna szegény pára, még jó hogy már fel volt szedve a vetemény, mert egyenesen a veteményes kertbe rohant. Ott aztán félő volt, hogy kidönti a kerítést és világgá szalad. Így aztán addig nem álltunk neki perkelni a disznót, még be nem hajtottuk a szökevényt. Az biztos, hogy mivel a kisebbik volt, így sokkal fürgébb is. Jól megfuttatott minket, de az ól felé csak nem akart szaladni. Már mindenkinek a nyelve lógott, még a disznó-é is mikor a tanya fele felé sikerült terelni. Ott aztán az ajtótól nem mesze leült úgy elfáradt. Lajos érte először utol és ahelyett, hogy megfogta volna a farkát, mérgében jól megcélozta a lábával a disznó ülepét. Tiszta erejéből rúgott, hogy kiadja az összes dühét, amit az „ártatlan” jószág üldözése miatt érzett. A következő pillanatban már ordított és a földre ült, lábfejét a két kezébe kapta. Az történt ugyanis, hogy a kimerült disznó pont arra a földbeszúrt görbe vasra ült, amelyet András bátyám arra használt, hogy a csizmáját azon kaparja le, ha sárosan jön be a földekről. A disznó annyira elfáradt, hogy nem is törődött azzal, hogy a vas pont a segge vájatában van, Lajos viszont pontosa célzott nem sejtve az ott rejtőzködő veszélyt. Mikor az ordítást abbahagyta, azt kérdezte, miből van ennek a disznónak a picsája, vasból?

 

Ezen a poénon aztán többször ismételve a vaspicsájú szót, jót vigad a társaság. Közben észreveszem, hogy a pörkölt mellé nem csak savanyúság van téve, hanem szilvabefőtt is. Elég fura, eddig birka mellé csak savanyút ettem. Aztán látom, hogy mikor az egyik gyermek szed belőle, kocsonyás a leve. Ilyet sem láttam még, ezt meg kell kóstolni! Az íze nagyon ismerős, és eszembe jut a gyermekkorom. Most azt gondolnád, hogy anyukám, vagy a nagymamám lekvárjára emlékezem, nagyon tévednél. Nem túl dicsőséges az ami az eszembe jutott. Ezt az dolgot jobban szégyelltem mindig is, mint azt, hogy betyárnak álltam. Talán ezért sem lettem igazán rabló, csak tanyás közöttük. Történt pedig, hogy olyan 6 éves forma koromban a legjobb kenyeres pajtásommal bóklásztunk a határban. A szüleink éppen a városban voltak az állatvásáron, így egész délelőtt szabadok voltunk. A barátom ötlete hogy nézzük meg azt a romos akáciás tanyát ami olyan elhagyatottan állt a csatorna parton. Amikor a közelbe értünk, láttuk, hogy kutya sincs. Itt már régóta nem laknak, erősítette a barátom, mászunk be a kis ablakon! Valóban ez a tanya hátsófala és rajta egy kis ablak, éppen olyan, hogy egy ilyen vézna fiúcska befért rajta. Biztos nem laknak itt? Biztos hát! Mássz be és nézd meg mi van bent! Tartok bakot. Én pedig derékig bebújtam az ablakon. Egy kicsit vártam, hogy a szemem szokja a félhomályt. Mit látsz? Igazából nem is néztem nagyon körbe, mert figyelmemet lekötötte az ablak alatti polc, tele lekvárral, befőttel. Na! Mi van? Ez a kamra. Mi van benne? Lekváros üvegek. Kóstoljuk meg! Nem szabad! Á! Itt már nem lakik senki, ez senkié. Erre szót fogadtam és levettem a polcról egy üveget. Megnézem jó-e még. Ezzel leszakítottam a tetejét és belemarkoltam a sűrű lekvárba. Nagyon öreg kemény szilvalekvár volt, de még életemben nem ettem olyan finomat, zamatosat és még azóta sem. Csak tömtem magamba. Egyszerre világosság töltötte be a kamrát. A kivágódott kamraajtóban egy sovány, hajlott hátú öreg nénike állt és rám kiáltott, hogy zsivány kölyke. Na többit nem vártuk, meg, mintha méhek elöl szaladnánk, még a következő dűlőn is futottunk, pedig a néni biztosan nem ért volna utol. Valójában még a házból sem jött ki. Aki minket üldözött az nem ember, aki elöl el lehet futni, hanem a bűntudatunk, ami elöl nincs menekvés. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy az ember sok mindent megtehet anélkül, hogy megbüntetnék, de saját magát nem csaphatja be.

 

Még én a gondolataimból visszazökkenek a jelenbe, az asztaltársaság már megint új huncutságokon töri a fejét.

 

- Karcsi bátyám jövőre jó lesz a pulykasült?

 

Károly bácsi erre mérges pillantásokat küld a kérdező felé, de nem úszhatja meg, hogy a következő történet főszereplője legyen.

 

- Tudjátok hogy Károly bácsi számára a legfontosabb a hasa. Egyszer vásárban vett egy hatalmas bakpulykát. Becsukta a fáskamrába, még a lábát is kikötötte, hogy minél kevesebbet mozogjon, és jól meghízzon a névnapjára. Minden reggel az volt az első, hogy a pulykát megetesse, közben már tervezgette melyik részéből mit fog főzetni. Húslevest, sültet petrezselymes krumplival, pörköltet.

 

Károly bácsi az ételek felsorolását hallva megenyhülni látszott, még a szája szélét is megnyalta.

 

- Nekünk is megmutatta a féltett kincsét, és büszkén sorolta is, milyen finom falatok lesznek belőle. Hanem összenéztünk a testvéremmel és már ki is volt fundálva a tréfa. A névnap előtti este belopóztunk a kamrába és átvittük a pulykát az istállóba. A kamra üres volt mikor korán reggel ment volna Károly bácsi a pulykáért, kétségbeesve látja, hogy az ő finomságaihoz szánt madárnak hűlt helye. Ej, el lehet képzelni milyen gyötrelmeket élt át, még azt hitte, hogy az éjszaka ellopták.

 

-Azért tudod nem volt ez annyira szép dolog tőletek, mert azt is tudnotok kell, hogy mindenkinek az a fontos amit nélkülöz. Károly bátyátok fiatal korában bizony nagyon sokat éhezett, hát persze hogy fontos neki az étel, és sokat dolgozott azért, hogy most bepótolhassa az elmaradt jómódot.

 

-Igaz már sikerült is neki jó nagy pocakot ereszteni a sok pótolással!

 

Közben az asztalra kerül az almás pite. Még meleg, annyira friss. Akár mennyit is ettem, ennek nem tudok ellenállni.

 

-Egyék csak kedveseim! Biztat ismét a háziasszony.

 

-Nehogy aztán ez is a barázdába kerüljön, mint a tavalyi István napi névestén!

 

-Mert az hogyan került a barázdába?

 

-Csak úgy, hogy András egy kissé kapatos volt, mire hazafelé jöttünk. (Ez valójában azt jelenti, hogy igen sokat ivott) És a keresztútnál rossz felé fordult. Mondom, hogy lehet, nem jó felé megyünk. Mire az volt a válasz, hogy jó felé. Így hát csendben bandukoltunk az éjszakában. András jobb vállán átvetve egy batyuban a névestéről maradt sütemény a gyerekeknek. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy nem jó felé megyünk, de csak mentünk tovább szótlanul. Hanem mikor az út melletti tanyából kiszaladtak felénk a kutyák, hát András is belátta, hogy nem jó az irány. Így sarkonfordult, és a batyut átvetette a másik vállára, olyan hirtelen mozdulattal, hogy az összes sütemény kirepült belőle és az út mellett a szerte szétszóródott a szántáson. A tanyasi kutyáknak bizonyára igen ízlett, mert ők ehették meg. Ezért nem szeretem én a bort, meg a pálinkát.

 

-No, de legalább nem talicskával kellett András bátyámat hazatolnia, mint Juliskának a Lajos bácsit!

 

-Lajos bácsi az tényleg szereti, az már biztos. Szüret után a présházból taligán tolta hazafelé az a vézna asszony az eszméletlen urát. Egyszer csak feleszmél Lajos bácsi, és észrevesz egy másik részeget ahogy a szőlő tövében horkolt. Asszony állj meg! Vegyük fel a Józsi komát is! Azt ám a tudod mit! Elég nehéz vagy egyedül is, nem fiáker ez!

 

Szegény jóravaló asszony a Juliska, hanem a testvére a Margit az igazi sárkány. Hárman élnek együtt, Lajos bácsi befogadta a megözvegyült Margitot. Még Juliska csendben tűri Lajos bácsi korhelykedését, addig Margit mindig veszekszik az öreggel. Egyszer Lajos bácsi az ágyban maradt, mintha beteg lenne. Tudta, hogy Margitnál van a pincekulcs. Margitkám, nagyon beteg vagyok, hoznál fel egy kis bort a pincéből? Nem beteg maga! Aki beteg nyög, jajong, nem a bort kéri! Jajongok én! Jajongok! Hanem elszámította magát a Margit, mert, a pincét ugyan bezárhatta, a csárdát nem. Így Lajos bácsi ellátogatott oda. Ez sokkal többe került, mintha a saját borát ihatta volna, az eredmény pedig ugyan az volt. Fogyott is a konyhapénz rendesen. Megelégelte azt Margit és bezárta az öreget kulccsal a tisztaszobába. Ott voltak az ágyon a drága pehelyjel töltött vánkosok. Egy ideig szólongatta Margitot az öreg, majd elhallgatott. Margitnak gyanús lett a csend, hát benézett. Az öreg az ágyon ült, és a széthasogatott vánkosokból dobálta szét a pihét. Csak annyit hajtogatott a Margitnak, hogy megbolondultam! Megbolondultam!

 

-Sicc ki!

 

Kiált fel a a háziasszony, ugyanis a macska próbált lopni az asztalról. A szellőztetés miatt kinyitott ajtón besurrant, most pedig ijedten ugrik ki rajta.

 

-A szemtelen jószága, mintha nem kapna a maradékból!

 

-Az már igaz, mindig az kellene nekik ami nem az övék.

 

-Ferenc bácsiéknál voltam disznót vágni, ott is baj volt velük.

 

-Hogy van az öreg?

 

--Ahhoz képest hogy 93 éves, még vígan szalad.

 

-Szóval a macskák a kimosott belet kezdték el rágni, ami a mosóteknőben volt. Mondom is Ibolya néninek, hogy: A macskák eszik a belet, nem baj? Ibolya néni meg csak mosolyog, hogy jól van kisfiam. Meghallja ezt a sógor és hangosan kiabálva mondja Ibolya néninek, amit az előbb én. Erre Ő: Hogy az a jó mindenük, és kapta a seprűt közéjük vágta. Nem tudtam, hogy süket mint az ágyú, azért mosolyog csak.

 

-Hát a macskát én sem bírom Szól Károly bácsi.

 

-A múltkor elfújtam a lámpást lefekszünk aludni. Már majdnem elszenderedtem, mikor gyanús recsegő hangot hallok. Az asszony szól, hogy bent maradt a macska? Hogy az a! Az recsegtetett! Na akkor el kell menjek tűzszerszámért a lámpást begyújtani. Jó nagyokat léptem, nehogy belelépjek a macska termékébe. Már félúton jártam, mikor érzem, hogy valami meleg bugyog fel a lábujjam között. Hát nem telibe tapostam a macskafost!

 

Jó estét az Uraknak! Köszönt be az ajtón egy kövérkés ember. Sárgaréz hangszere megcsillan a lámpafényben. De még hárman követik. Egy egész rezesbanda? Álmélkodom. Bandika odasúgja, hogy ő neki nem sok kedve van a nótázáshoz, inkább kimegy egy kicsit levegőzni.

 

-Nekem se sok!

 

És követem. Közben odakint annyira besötétedett, hogy pár percig várnunk kell mire a szemünk hozzászokik.

 

-Te tényleg betyár voltál? Kérdezi Bandika.

 

-Inkább csak bujdosó.

 

-Láttam ám a cifraszűröd.

 

-Az most az istállópadláson van felakasztva.

 

-De pisztolyod azért csak volt?

 

-Még puskám is.

 

-Mi lett velük?

 

Szétnézek, és közelebb hajolok Bandikához. Halkan súgom:

 

-Ha nem mondod el megmutathatom.

 

-Senkinek nem szólok róla!

 

-itt van az is az istálló padlásán, másszunk fel a létrán.

 

-Tyű! A mindenit három is van!

 

- Ez karabély, a lovasságnál használták, csakúgy mint a pisztolyt.

 

-Ilyen pisztolyt már láttam, apánk elbontott egy régi présházat, annak a zsuptetőjében volt elrejtve. Sajnos nem is engedte megfogni, a kútba dobta.

 

-Megfoghatod, nincs töltve.

 

Ez ilyen nehéz?

 

Igen, de nézd csak ezt Amerikából hozták, ez már sokkal könnyebb, és hatlövetű.

 

Hatot lehet vele lőni?

 

Igen, a dob hat furatát megtölti az ember és minden lövés előtt a cső elé fordul a következő, mikor felhúzzuk a kakast. Így ni!

 

-De szép hangja van, mint valami órának. A paplakban van ilyen hangon ketyegő.

 

-Lehet, de ha ez kakukkol, akkor valaki fűbe harap.

 

-Lőttél már le valakit?

 

-Soha!

 

-Soha? Mondja kissé csalódottan.

 

-Nem jó dolog az egyáltalán, meg mondtam is nem betyár, hanem bujdosó voltam, ezekkel csak vadakra lőttem.

 

-Arról mesélj!

 

-Jól van.

 

Bandika szájtátva hallgatja a vadász történeteimet. Közben a odabent a rezesbanda fújja. Megértem Bandikát, miért is nem maradt bent. Józan fejjel elég nehéz hallgatni ahogy a nótázás egyre inkább valamiféle vonyításra kezd hasonlítani, az elfogyasztott ital függvényében.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások (0)

Nenm található hozzászólás.