Beküldte Berta Tamás On Monday, December 3, 2012, 10:36 PM ban Wasicuya krónikái

Kedves  Lövésztársak!

Szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy bohóságaimat itt közzétehetem!
A régebbi "kalandokat" teszem elsőnek fel, így azok már ismerősek lesznek azoknak akik a fórumon olvasták.
Azért majd lesznek olyan történetek is amelyek újak, vagy a régiek folytatása.
Üdvözlettel:  Fehérember Berta Tamás

 

 

 

Col. OhrLoch megtörölte őszes bajuszát a fehér damasztterítőben a reggeli után. És elégedetten pislogott az előtte vigyázzállásban feszítő fiatal hadnagyra. - Ne aggódjon fiam! Háromszoros túlerővel szemben nincs semmi esélye ennek a kiképzetlen, rosszul felfegyverzett csürhének. Összesen van két tábori ágyújuk. Annyira nem ellenfelek, hogy az ulánusokat be sem vetjük. Itt maradnak a 8 löveget védeni. Nagyobb ütközetre kell tartogatni őket, mert ha némelyik alól kilövik a lovat, nem tudjuk pótolni csak a jövőhónapban. Tehát szigorú parancsom, hogy maradjanak itt veszteg! És kerüljék a felesleges veszteséget, még akkor is, ha netalán mégis eljutna ide valami kósza lovas csapat!
Értettem!
OhrLoch ezredes felsétált a dombtetőre ahonnan a legjobb kilátás ígérkezett a hamarosan kezdődő csatára. Az utasításokat már kiadta korábban. Úgy tervezte, úgy nézi végig, mint valami színházi előadást, páholyból. A sátrából ki is hozatta a kedvenc karosszékét, arra telepedett le, és rögtön rágyújtott kedvenc pipájára.
-Maguk meg ne takarják a kilátást! Rendelte a háta mögé azt a hat gyalogos katonát, akik tulajdonképpen csak azért voltak ott, hogy az ezredes kívánságait teljesítsék. Volt ugyan náluk egy-egy szuronnyal felszerelt Augustin muskéta, de töltve egyik sem volt. OhrLoch ezredes gondolkozott azon is, hogy a szuronyokat is leveteti, de aztán mégis rajta hagyatta, mert így mégis csak katonásabb megjelenésűek a „fiai”. Annak pedig, hogy az ezredes közelében nem volt szabad töltött fegyverrel mászkálni, az volt az oka, hogy sok évvel ezelőtt az egyik újonc éppen felporozta a muskétáját, és felsorakozott katonák előtt elvonuló ezredes (helyesebben akkor még őrnagy) pipájából a egy kósza szellő a parazsat a nyitott serpenyőbe fújta. Ettől aztán el is sült a fegyver. A golyó pedig OhrLoch fülét lőtte át. Örökre emlékeztetve, hogy hiába regula, miszerint előbb felporozni a fegyvert és utána tölteni, mindig akad aki elvéti. Ezért aztán szigorúan megtiltotta még azt is, hogy a kíséretében valakinél akár még lőpor is legyen. Hiszen ott van a több ezer katona akik eldöntik a csatát, nem számít az a tucatnyi ember aki az ő kiszolgálására van itt.

Tibike a század hülye gyerekének számított. Semmi épkézláb munkát nem lehetett tőle elvárni. Többször megfordult már a hadnagya fejében, hogy lovászfiúnak, vagy pucernek fokozza le, de ott még többet ártott volna. Így meg egy csatában valaki majd csak lekaszabolja, vagy lelövi. Tibike csak egyetlen dolgot tudott tökéletesen, bármilyen kényelmetlen helyzetben el tudott aludni. Mindenféle praktikákat kidolgozott ezért. Elaludt lóvakarás közben, őrségben, a gulyásleves kavarása közben, sőt még lóháton is. Ez utóbbit rendszeren gyakorolja is mikor a század hosszú utakra indul. A leghátul lovagló Tibike ilyenkor nyugodtan aludhat, nem ébresztik fel még meg nem érkeznek. A ló szépen poroszkál, álomba ringatva gazdáját. Okos, öreg ló, megy a többiek után, tartja a távolságot, ha elindul az oszlop ő is elindul, ha megáll, akkor ő is. Tibike, hogy a feje ne billenjen oldalra, hiszen akkor rögtön lebukna, a szablyáját jobb kezében függőlegesen tartva a vállára helyezi. A szablya lapjára támasztott feje így nem bicsaklott a vállára, sem előre. Attól nem tartott, hogy megvágja magát, mert gondosan kivette a fegyver élét a tisztogatásokkor. Ugyanis csak azt ellenőrizték, hogy a penge makulátlanul csillogjon. A csákó ellenzőjét a szemébe húzva tökéletesen álcázta szunyókálását. Néha azért rajta veszít. Minap éppen a táborverés után lógott el a szokásos feladatok elöl egy kiszáradt ér vízmosásában rejtőzve el, hogy az egész napi lógást megkoronázza egy kis nyugodt horkolással, mikor eléggé megjárta. Nem vette észre, hogy a tüzérek a fekhelye felé húzták a két tábori ágyút és célbalövéshez készültek. Ugyanis az új megnövelt töltet hatását akarták kartáccsal kipróbálni. Mikor aztán az őrmester elkiáltotta magát, hogy „Fájer!”, felkapta a fejét és visszakiáltott, hogy „Tartom!” Pedig jobban járt volna, ha „talonban„ hagyja a buksiját. Mert a két közeli ágyúlövés légnyomása napokra megsüketítette.

Őrmester! Hozzon abból a langyos sörből! Mert mindjárt kitikkadok! Unalmas ez a mai nap és a sör is pocsék. Nincs ezekben a magyarokban semmi kurázsi, semmi fantázia. Pontosan azt csinálják amit előre megmondtam. Persze a huszárokkal támadják majd a tüzérségem. Mert, hát arra számítanak, hogy majd azzal lefoglalják egy kicsit és kevésbé puhul meg a védelmük. Eh! Csak időhúzás tudják ők is.
Kartácsra töltsenek?
Szó sincs róla! Eszébe ne jusson ilyen ostobaság, akár hogy is erőlködik az a pár huszár a védőket tüzeljék. Az ulánusok fele is elég lesz hogy távol tartsa őket. De az Istenért azok se hősködjenek, aki lovát elveszti, annak jobb ha elesik, azt garantálom! Ezért ossza már most kétfelé őket! A másik fele indulhat is a kerülőúton, ha mégis menekülne arra pár magyar, útközben összeszedhetik. Fúj! Ennél a meleg sörnél mi lehet a rosszabb még? Talán csak az ha nincs.

A huszárok mind csendben ülnek a lovukon. Semmi élcelődés, „beszólás”, ami pedig nem igen jellemző rájuk. Csak most tudják, ez lesz az utolsó roham, hiszen ekkora túlerővel szemben nincs esélyük. Még szerencsés az aki az elején elesik, és nem kell látnia a csúfos vereséget. Gondolatban elbúcsúznak szeretteiktől, és a bajtársaktól. Mindenki... azaz mégsem! Van egy huszár aki most is pontosan olyan nyugodt, derűs mint máskor, mintha nem is tudná mi vár rá. És valóban nem tudja. Két napja nem szólnak hozzá, mert „ez úgy is megsüketült”. Így most is abban a tudatban van, hogy csak lovagolnak egy kicsit reggel, egy kicsit délután és el is telik a nap. A parancshirdetéskor éppen olyan gyászos képet vágott a másodőrmester, mint mindig. Semmi nem volt szokatlan a számára, talán csak az, hogy most nem ugratta senki. De ezen az apróságon egy vállrándítással túltette magát. Mikor elindultak, szépen neki is készült a szokásos szundikálásnak, ami nála sohasem volt eredménytelen.

Na ugye! Megmondtam. Itt is van az a maroknyi huszár.
Hát vannak azok kétszázan is talán.
Na és ha vannak az ulánusok fele is több mint kétszerese. Mindjárt szétzavarják őket. Inkább adjon parancsot a védők elleni ágyúzásra!
Igenis!
Őrmester! Hozzon még sört!
Ezt az okvetetlenkedő százados meg át helyezem helyszínen lelkesítse a katonákat, ne itt lábatlankodjon nekem.
Na látja őrmester már fel is bomlott az a lovas csürhe!
Igen ezredes úr, ezek nem ellenfelek.
Maga meg mit beszél bele! Ki kérdezte? Még az kell, hogy jártassa itt a száját, hogy nem kellettem ide mert olyan gyenge az ellenfél! Ha még egyszer kérdezés nélkül kinyitja a száját, hát megnézheti magát! Tisztiszolgát, pucert csinálok magából! (Igaz ez nagy változás nem lenne a státuszában)

A huszárok úgy küzdöttek mint a tigrisek, de érezték még pár perc és teljesen végük, elsöprik őket. A szívekben lévő reménytelenség lassan kezdte átadni a helyét a elkeseredésnek, és egyeseknél a rettegésnek. A csatarend már teljesen felbomlott mindenki egyedül küzdött, most már csak pusztán az életéért. Senki nem foglakozott a másikkal, mint egy fuldokló utolsó görcsös légvétel kísérletei voltak a kétségbeesett huszárság ki-ki törései, amelyek inkább már a menekülést szerették volna elérni, teljesen esélytelenül. Ebben a pokoli kavargó harcban egy csodálatos jelenség bukkant néha fel pillanatokra, majd ismét eltűnt. Egy huszár aki a lován ülve teljes nyugalommal poroszkált a halált hozó csatatéren. Szálfaegyenes ült szürke lován, senkivel nem harcolt, kardja a vállán nyugodott. Mintha az ellenség nem is látná, vagy nem akarja látni, hiszen ilyen nincs. Csak a kimerült, ideges agyak szüleménye lehet. Vagy ha nem az, akkor már egy rég elesett huszár szelleme, és ilyen földöntúli jelenséget meglátni is baljós dolog, nem hogy harcolni vele. Mert ahogy közelebb lovagolt valaki hozzá, láthatta, hogy biztosan nem élő. Az ágyúk dörrenésére meg sem rendülő arca, szemek nélkül mered előre. A mosolygó szájból szinte kedvesen, mint az alvó gyermekéből, kis nyál csurran ki. Aki látta még az unokáinak is csak suttogva meri majd elmesélni, hiszen ilyen élvezettel, kéjesen a csatatéren csak a halál szelleme lovagolhat, prédára lesve. Akit kiszemel a forgatagban, annak bizony az utolsó napja kelt fel.
Még a huszárok már a végső erőfeszítésen is túl, a halállal néztek szembe, a jelenség kivált a tömegből és elindult a tüzet okádó, gyilkoló ágyúk felé. És kardját már magasba emelve, rohamot intézett azok ellen. Ugyan miféle erő lehet, amely így szembeszállni mer a lehetetlennel?
A kérdés megoldása nem is olyan misztikus. Ahogy a ló már nem látott maga előtt senkit ügetésbe kezdett. Ettől a huszár csákója még jobban előrebillent, olyannyira, hogy az ellenző az orrára koppintott. Tibike, mert hogy ő volt ez a halált megvető lovas, erre ébredt fel. Nem hallotta a csatazajt, nem is látta mi van körülötte a csákótól. Ahogyan szokta ébredéskor először nyújtózott egyet, a csákó igazítása még ráér. A meglepődött tüzérek között közben továbbügetve próbálta immár feltolni a csákót, de elég ügyetlenül, mert az a minduntalan visszacsúszott. Közben néhány huszár látta, hogy Tibike sértetlenül eljut az ágyúkig. Ezen fellelkesülve kitörtek az ágyúk fele. És rohamot indítottak azok ellen. Közben Tibike egyenesen az ezredes felé kaptatott fel a dombra. Ezt látva az őrmester elhajította a söröskupát, amit az ezredesnek hozott újfent megtöltve. És az ezredes védelmére vezényelte az ott ácsorgó katonákat. A gyalogos katonák szuronyukat kifelé tartva körbevették parancsnokukat, és letérdeltek. Tibike a sokadik sikertelen csákóigazítás után végre elengedte a bal kezéből a gyeplőt és a helyére tolta a fejfedőjét. Ekkor a szembelévő katonák láttán rémületében megsarkantyúzta a lovat, amely erre vágtázni kezdett. Tibike a gyeplőt kereste, de már késő volt, az öreg katonalóban felébredtek a régi szép csaták emlékei és szinte nekirontott az ellenek. Csak az utolsó pillanatban torpant meg a feléje ágaskodó szuronyok előtt, hiszen azoknak egy ló sem szalad neki, ha látja. Tibike mivel nem kapaszkodott, kirepült a nyeregből, és a meglepődött katonák feje fölött az éppen kardját kivonó ezredes felé szállt. Col. OhrLoch és Tibike összemérték fejeiket, abban az értelemben, hogy kié az erősebb. Hatalmas csattanással következett be a két hatalmas koponya találkozása. Minek eredményeképpen mindketten mozdulatlanul elterültek a földön. Az őrmester azonnal rohan, hogy segítsen parancsnokának, de látja, késő már. Az ezredes vére ingére folyik, a huszárkard végzetes vágása a nyakán, szeme felakadva. A százados is rohan és kérdezi az őrmestert.
Mi történt?
Az ezredes úr elesett!
Úr Isten! A lövegeket is megtámadták, az ulánusok meg csak ímmel-ámmal csipegetik a huszárokat.
Százados úr néhány huszár az ulánusokra fordította az ágyukat akik menekülőre fogták!
Azonnal fúvasson visszavonulást!
Jönnek a huszárok, mi is jobb, ha sietünk.

Az első kapitány felér a dombtetőre. Nyomában vagy 20 huszár. Az őrmester leszáll a lováról. És a földönfekvő testek mellé lép. A huszár mentéből az égnek meredő kard és a mozdulatlan testek jelzik itt már segítségre nincsen szükség.
Mi volt ennek a derék embernek a neve? Kérdezi az első kapitány?
Tibor. Válaszolja az őrmester.
Mindig azt hittem hogy egy semmirekellő, mára tartogatta igazi valóját.
Látja őrmester, ha egy ilyen huszárokból álló ezredem lehetne, nem lenne aki megállíthatna.
Igen kár, hogy elveszett!
Bizony nagy kár!
Tibor, mikor a legmélyebben alszik, bizony éktelenül tud ám horkolni. És most úgy látszik elég mélységbe jutott, mert egy két kezdő horkantás után rázendített.
Kapitány úr! Ez még él!
Hallom fiam! Csúnyán hörög szegény, azonnal a felcserhez kell vinni!
Az már biztos, hogy a tüdejét érte a szúrás, a vértől gurgulázik ennyire.
Gyorsan négy huszár ugrik le a lováról és már emelik is fel Tibikét! Aki erre felébred.
Kérem ne köttessenek ki!
Ki akarna téged kiköttetni, Te vagy a legjobb huszárom, felcserhez visznek.
Ne! kérem! Ne! Többet nem fordul elő! Nem alszok el többet!
Szegény félrebeszél!
Nézze kapitányúr ez is él még!
Valóban! A nyakán csak egy karcolás van.
Na de micsoda karcolás! Lám egy magyar huszár karcolása többet ér ezeknek az összes ágyújuknál.

Tibike aztán a maródiak között szépen lassan felépült (lassan mert sokat hagyták pihenni szunyókálni). Aztán mivel minden jónak vége szakad egyszer, ismét szolgálatba vezényelték. De már mint káplánt, és ki is tüntették. A kitüntetésekor a főparancsnok azt találta mondani, hogy egy valamiben igaza volt Napóleonnak, minden közkatona a zsákjában hordja a marsallbotot.

Hozzászólások (0)

Nenm található hozzászólás.