Beküldte Berta Tamás On Tuesday, December 4, 2012, 7:30 PM ban Wasicuya krónikái

Most hogy megpihenek, egyre erősödő lüktető fájdalmat érzek a sebeimben. Mintha a göbecsek marnák a sebeimet. Még jöttünk a tanyához szinte elzsibbadtam, nem éreztem erős fájdalmat. A tanyás elment vízért. Valahol itt lehet a pálinkája. Nagy szükségem van rá. Meg van! Mohón kortyolni kezdem. Mikor leveszem a számról a butellát, a Kapcabetyár áll előttem, kezében fejsze. Menj ki! Lassan bedugaszolom a butella száját. Bár nincs semmi kétségem miért jött be a kalibába, de én nem félek ilyen hitvány alaktól, még sebesülten sem. Leteszem az italt a dikó mellé.
-Add ide a részem!
-Ne félj, megkapod, de majd akkor osztozunk amikor én mondom!
-Nem osztozunk mi soha!
Ütésre emeli a fejszét. A pisztolyt felkapom és már lövök is. Érzem ahogy a hideg fém hasítja a bőröm, húsom, és hallom ahogy recseg a csontom a fejszecsapástól. De most már olyan mintha nem is én velem történne, nem is fájdalomként érzem. Nem számít már semmi...
Gyermek vagyok...
Ejnye, minek kajabál mindig korán az a kukas! Anyám igazán elvághatná a gígáját, levesnek meg csuda vóna. Kelni kő, mer apám nem örül, ha desznó éhes. Azt mondja, előbb a jószág aztán az ember. Meg nem is ember az ki nem így gondolja, csak mihaszna. Anyámék már rég az udvari katlanná vannak, a húgicával ketten éppen a parazsat kaparják ki. Az éjjel dagasztott kenyér tészta kerül a helyére. Erígy má arrébb Fürge! Nem tudom kirakni tűled a gádorajtót! Fürge kutya kelletlenül arrébb ballag, majd szinte lerogy a faltövére. Öreg már, nem igen szeret feleslegesen rohangálni, azt meghagyja a fiatal pulinak. A foga sincs meg mind, a valamikor szép uradalmi vérebnek. Arra már talán ő sem emlékszik hogyan került házőrzőnek a tanyára, de ezt a feladatát még öregen is becsülettel ellátja. A múltkorában is egy cigány asszony járta a tanyákat. Kéregetett ezt azt elemelt, abból élt. Ide is bejött. A Fürge kutya tudta az illemet beengedte, mert hát vendég az jöhet. Apámék hátul voltak az tyúkok elöl elkerített zöldséges kertben. A cigány asszony egy darabig leskelődött. Nem látott senkit, a házba bemenni meg nem mert, ezért aztán az udvari katlanon heverő egyetlen tárgyat magához vette. Nem volt az egyéb mint egy agyonhasznált gyökérkefe, de mást nem talált. Annak az oka pedig egyrészt a szegénység, más részt a rendbe tartott udvar volt. Hiszen szüleim arra a kevésre nagyon vigyáztak, ami volt. Mert miből vettek volna másikat, ha ez vagy az elvész?
A kefe az kint maradt, és el is veszett volna ilyen módon, ha nincs Fürge. Mert befele szabad volt az út, de nem úgy kifelé! A kutya az asszony elé állt és morgott. Mire az a kefét hozzá akarta vágni, már lendült is a keze, de Fürge nem tréfából kapta a nevét, és egy szemvillanás alatt a szájában is volt a kefét tartó kéz. A cigány asszony éktelen sipákolásba kezdett, hogy „mingyá meghó”, mire előjöttek a apámék és a helyére parancsolták Fürgét. Nincs itt magának semmi keresni valója, lóduljon! Zavarták el, a most már átkozódó asszonyságot. Fürge pedig dupla vacsorát kapott.
Két karám van a disznóknak. Bennük két koca. Disznókorban számítva egyik sem leány már. Le is kell már őket lassan cserélni. De ezek eddig a legjobban beváltak. Apám szereti őket, még nevet is adott nekik. Az egyik Kisanya a másik Pöttyös. A Kisanyát én is kedvelem, de a Pöttyöstől félek, csak a villával merek bemenni, akkor is csak, úgy, ha előtte az ólba tessékelem a villa hegyével. Amíg ganét kidobom, addig is mindig rajtatartom a félszemem. Van is okom rá. Igen vad jószág, főleg ha malaca van. Most van. Pöttyös még arról is híres, hogy mindent megeszik, amit megtud fogni. A patkányokra külön vadászik. Kifigyeli mikor jönnek a vályúhoz a maradék moslékot felenni. Mikor már többen összegyűlnek közéjük ront és eldobja magát. Irdatlan testével legtöbbször agyon is nyom egy-kettőt. A csókámat is megette. A karámdeszka résén bedugta a fejét, hogy megvámolja a disznó moslékját. Pöttyös pedig behúzta, megette csak úgy mint a néha így szemtelenkedő tyúkokat is. A karámon kívülről öntöm be neki a reggeli adagját. Türelmetlen, majd kiveri a vödröt a kezemből. Kuss te! Kuss te! És a moslékkeverővel pofán csapom. Most veszem észre, apám bosszúsan nézi a hátam mögül a dolgot. Ha megette, takarítsd ki a helyét! Mingyá jön Héja Pali, megnézni a malacokat, ha választásiak lesznek, venni akar belőle. Magamba dohogva az említett módon neki is láttam. Azért arra vigyáztam, apám nehogy észrevegye kelletlenkedésemet.
Adjon Isten! Fogadj! Hol vannak azok a satnya jószágok? Satnya az a majdnem mondtam mi! Ott vannak az ólban. Most evett az anyjuk, talán már kend nem kell neki. Ugyan már, nincs olyan disznó amitől én megijednék! No, no! Mondtak má ilyet már mások is.
Apám arra az esetre gondolt, mikor a Pöttyös a szomszéd földjére tévedt. Éppen tarló volt, nagy kárt nem tehetett benne a túráson kívül, de apám hangsúlyt fektetett arra, hogy mindenki a magáén gazdálkodjon, és kerülje szomszédviszályt. Rohant is villával a kezében, visszaterelni a kódorgót. A szomszéd meg csak nevette. Kend annyira spórol, hogy a kutya helyett is hajtja a disznót, ne keljen azt etetni! Spórol a fityfene a kutyán! Csak épp még nem született meg az a kutya amelyik ezt a disznót hajtaná. Ugyan má! A Csöpi ennél nagyobb kandisznókat is megsergeti a tökébe kapaszkodva. Aztán a kan rögtön tudja merre van hazafelé. Hát csak kösse meg azt a Csöpit, mert nem szeretném, ha ilyen jó kutyája odaveszne, meg aztán ez koca, a tökét nem hordja magával, mivel az a Héja Pali disznóóljában van egy kan hátulján! No, várjon! Mindjárt megmutatja mit tud.
Csöpi! Ne! Ne! Fogd Csöpi! Fogd! Csöpi pedig csaholva rohant Pöttyösre! Pöttyös teljes lelki nyugalommal várta. Csak az utolsó pillanatban fordult az odaérkező kutya felé, nyitott szájjal. Összecsukta. Csöpi kutya pedig a továbbiakban az égi mezőkön zavarászhatta a kandisznókat. Mert Pöttyös jóízűen befalatozta az elképedt szomszéd szeme láttára.
Héja Palibácsi pedig beugrott a karámba, majd ugyanazzal a lendülettel ki. Az anyja! Ez nyitott szájjal rohant nekem!
Ugorj el a csőszhöz fiam! Hozz nekem egy pofa bagót! Küldött el apám és egy rézpénzt nyomott a markomba. Én meg fütyörészve sétálok a délutáni napsütésben. Örülök, mert amire visszaérek, már meg lesz etetve a jószág is és nem lesz más dolgom, mint a vacsorámat megegyem. A nap felmelegítette az út porát, de már nem forró, így kellemesen cirógatja a talpam. Néhol göröngyös, ilyenkor kimegyek az út szélére a fűbe. De sokáig nem gyalogolok benne, mert a torzsára kaszált szárakon, csak úgy lehet járni, ha az ember tolja rajta a talpát és nem emeli. Pocsolya is van. Langyos vizébe beletocsogok. A rémült béka fiak szétspriccelnek jöttömre, de a vízből nem tudnak elmenekülni, mert még csak most kezd nőni a lábuk, és csak úszni bírnak vele. Van is nagy tolakodás a víz szélén Egymást görgetik a vízben, nyomakodnak. Milyen ostobák! Egy bottal megpiszkálom őket. Sárgafoltos hasuk villog az iszapos víz tetején. Lódobogás. Későn eszmélek már nem tudok elmenekülni. Erős kezek csavarják ki a karom. Fáj ahogy megkötöznek.

Nagyon messze kerültem otthonról. Miután elraboltak katonának a toborzókkal jártam az országot hónapokig. Majd Stájer országba vittek, láttam Murew várát, Gréc-et. Kiképeztek gyalogos katonának. Most Talján földön háborúzunk. Igaz én még eleven ellenséget nem láttam, mert mint parasztgyereket a hadtáphoz osztottak be. Ott az élő állatokkal foglalkozom, etetem, gondozom őket még le nem vágjuk mindet. Disznót is többet láttam elpusztulni mint embert. Húszezer gyalogosnak, meg háromezer huszárnak van ám étvágya. Nem mehetnek éhesen a csatába. Itt ugyan nem tartunk kocát, nevelünk malacot, mégis mindig szapora az állomány. A katonaság rekvirálja. De nem csak disznót, marhát, juhot, meg mindenféle baromfit amit meg lehet enni. Ekkora gazdasága, ennyi jószággal nincs is a leggazdagabb földesúrnak sem,. Mi a sereg után megyünk, lassabban haladunk, de így legalább csatába nem keveredünk. Amúgy is mindig utolérjük őket, mert öt napra elegendő élelemnél több nem tud egy katona cipelni magával. Olyankor aztán vágunk, és vágunk, hogy a sok éhes szájat betömjék. Vannak rajtunk kívül még pékek, szakácsok, még borászok is. Hiszen a tiszturak rendesen, a közkatona alkalmanként borban is kap fejadagot. No itt a borász nem termeli a szőlőt, hanem a rekvirált italt ellenőrzi, megfelelő-e, nincs mérgezve. A bor ízéről, szagáról tudja melyik milyen, honnan mely évből való. Azért én is tanultam itt egy két dolgot a böllérkedésről. Egyszerre több állatot kel megszúrni, feldolgozni. Igaz katona lenne bőségesen megfogni a disznót, de itt mindenki csak parancsra cselekedhet. Ha vágni kell, akkor arra csak az oda beosztottak kapnak parancsot. Ezért meg kellett tanuljam, hogyan kell egyedül feldöntenem, megszúrnom a disznót, hogyan kell letaglózni a marhát, hogyan kell vágni a kecskét, juhot. Miért a kacsa tarkóját és nem torkát kell elvágni, mint a csirkének. Hogyan kell kicsontozni a disznót, marhát, úgy hogy még egy pici hús sem maradhat a csonton. Vitézkedés helyett ezeket gyakorolom, és meg kell mondjam egy cseppet sem bánom, mert bizony láttam a sebesült katonák szenvedését, akiket szekereken hoznak vissza a csatatérről, és láttam a csatamezőt csata után a halott katonákkal, mikor keresztülvonultunk rajta. Azért ebbe is bele kellett szokni, nem ment minden egyből. Emlékszem mennyire elképedtem mikor idekerültem, azt a parancsot kaptuk, ketten, hogy másfél óra múlva a szakácsoknak adjunk át negyven félsertést. Húsz disznót levágni és még felbontani, kettévágni ennyi idő alatt? Lehetetlennek tűnt. Nem úgy a társamnak aki teljes nyugalommal fogadta a parancsot. Majd közölte velem, hogy külön külön szúrjuk a disznót, mert egyenként nem végzünk időre, csak ha kettesével vágjuk. De hogyan kell egyedül vágni? Egyszerű, a csizmaszárba teszed a kést. Mellé állsz a disznónak. És már mutatom is. Hirtelen mozdulattal elkapod a disznó első lábát és felfele húzod, a térdedet pedig oldalának nyomva borítod a testét. Amikor felborult, rátérdelve nagyon gyorsan átfordulsz a gerince felőli oldalra, mert a lábaival rugdosni fog, és nem te őt, hanem ő belez ki téged. Ha végig rajta térdelsz, nem tud felállni, elég csak az egyik első lábát fogni. Azt odaszorítod a testéhez, így ni meghajlítva. Most már nyugodtan a másik kezeddel előveheted a kést és már szúrhatsz is. Elmondva tovább tart. A leszúrt disznókat betakartuk szalmával és azt meggyújtottuk. Miután vízzel meglocsoltuk a megperkelődött jószágokat, a lábukra kötött kötéllel egy ló segítségével felhúztuk a nyúzófára. Felhasítottuk, a zsigereit kihúztuk, még én elkülönítettem a hasznosat a belektől, a társam egy hosszú nyeles bárdal egyetlen csapással kettévágta a disznót, olyan pontossággal, hogy abban kivetni való nem volt. Nagyon nem sikáltuk a bőrét, egy kicsit hagytunk a szakácsoknak is. Azok meg gondolom a katona gyomrának, de ezt nem panaszolta senki.
Most viszont veszélyben van a hivatalom, levágtuk az utolsó marhát is, a disznók már egy hete elfogytak, baromfi sincs. A talján parasztok mindent felégettek, jószágaikat elhajtották elölünk. Valamiért Magyarországról sem hoznak a marhákat, azt rebesgetik, valami rebellió volt tavasszal, azért nem. Holnapután, pedig megint visszatér a fősereg, akkora pedig valami ennivalóról kell gondoskodnunk. Utánpótlást pedig már hónapok óta nem kapunk, hiába a sok nyertes csata, mind ez kárba vész, ha az élelemhiány végett vissza kell fordulni. A wichtigsten úr azt mondta a napiparancs felolvasása után, hogy most rajtunk a sor, rajtunk áll a dicsőséget szerzünk a birodalomnak, a császárnak, vagy szégyent hozunk az egyenruhánkra. Ezért ki is jelöli a rekvirálásért felelős rangidős katonákat, akik feladata lesz az ellenséges területről, bármi módon megszerezni, a sereg élelmezéshez nélkülözhetetlen húst, gabonát. Néhány fős egységekre osztanak minket, egy-egy rangidős katona vezetése alá. Én és még három legény, Jóska vezetésével, sötétedéskor indulunk, megkerüljük mind két sereget, és a magányos tanyákra törünk, mint valami haramiák, de csak élelmet szabad rabolnunk, esetleg lovat. Minden csapat kap kocsit is. Azt két ló húzza és három katona ül rajta. Józsi és én külön lovat kaptunk. Mi fogjuk felderíteni terepet, biztosítani a szekér útját. Azért kerültem én Józsi mellé, mert megkérdezték ki tud lovagolni, és én jelentkeztem, hogy már ültem hátaslovon. A szekéren utazók szuronyos puskát kaptak, mi viszont egy-egy karabélyt és két-két pisztolyt, és amire igen büszke voltam szablyát is. Igaz fogalmam sem volt a vívásról, de nem is katonák ellen viseltük. A parasztok ellen meg elég a látványa is, használni sem kell. Ha ellenséggel futunk össze, úgy is csak a menekülés jöhet szóba, semmi értelme nem lenne felvenni a harcot, hiszen nem képeztek ki ilyenre minket, csak menetelésre, vezényszavakra és a puska használatára. A gyalogos katona, csak akkor bír harcértékkel, ha sok van belőle. Három négy huszár apróra szed minket, megesz reggelire. Józsi még egy fegyvert beszerzett. A kovácstól elkért egy kisebb kicsorbult kalapácsot, és az övébe tűzte. Csóváltam is a fejem, minek ez a furcsa buzogány, nem katonához illik. Amikor már a szürkület sötétségre váltott elindultunk. Nem a világító tüzek mellől, hanem a sátrak árnyékában, hátulról, nehogy kikémleljék a szándékunk. Nagy kerülővel akarunk a seregek mögé kerülni, ezért sietnünk kell, hogy még hajnal előtt visszaérjünk. Legkésőbb éjfél előtt már az élelmet kell a kocsira raknunk. Térképet ugyan kaptunk, de azt nem tudjuk, hol találunk olyan tanyákat, ahol jószág is van, vagy legalább gabona. Az ellenség szintén rekvirál, tehát ha van azt biztosan eldugták, vagy már elvitték. De meg kell kísérelnünk mindenképp, és lehetőleg észrevétlenül. Lőni is csak legvégső esetben szabad. Nem is kaptunk túl sok muníciót, annak is a felét már betöltöttük indulás előtt. Teljesen jogos, hiszen egyszer tudjuk kilőni a fegyvert, ha rajtunk ütnek. A meneküléshez, meg elég egyszer újratölteni. Ha azt is el kell lőni, úgy sem lenne több esélyünk. Mindezt elmagyarázták nekünk, és még azt is, hogy feleslegesen ne hősködjünk, a menekülés az egyetlen amit tehetünk baj esetén. Mindenki megértette a fontosságát is, meg a veszélyességét is a feladatnak, mégis szinte örülünk, végre valami kalandos, katonás dolog. Mit is mesélnénk majd otthon, egész katonaidőnkben disznókat etettünk?
Órák óta megyünk, a térképet nem használjuk. Nem kell, mert az őrtüzek jelzik merre ne menjünk. A szekér előtt lovagolunk, olyan jó puskalövésnyire. Időnként még előbbre megyünk, majd vissza a szekérhez, megbeszélni az irányt. Eddig egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Tizenkét ugyanilyen csapat megy most valahol az éjszakában, mind az ellenséges területre, de fel van osztva, ki melyik részre, így elméletileg nem szabad találkoznunk, csak visszatéréskor. Ezért is lepődünk meg, mikor a szekérhez visszalovagolva, ott van egy másik csapat is. Ők is öten vannak, de a lovasok nem mennek előre. A lovakat a kocsi után kötötték a szekér aljába szalmát szórtak, arra felfeküdtek.. Láthatóan nem is törődtek azzal, hogy elvétették az irányt. Józsi igen haragosan kérdezte. Maguk meg mi a búbánatos fityfenét keresnek erre? Hát, nem mindegy! Úgy sem tudjuk, hogy ahová megyünk, van-e ott valami. Azért megyünk többfelé, valaki csak talál élelmet. Meg nem mindenkit kapnak el, ha szétszóródva megyünk. És miért nem derítik fel az utat, így belefutnak egy járőrbe. Egy fityfenét! Nem jár erre senki rajtunk kívül válaszolja a szekéren ülő, és előveszi a pipáját, meg az acélt Csak mi vagyunk olyan ütődöttek, rendes ember ilyenkor alszik. És szikrát pattint meggyújtja a pipáját. Ez már sok Józsinak, Ember ránk hozza az ellent! A szekeret húzó ló mellé léptet, és ráhúz annak a fenekére. Gyí te! A szekér döcögésből meglódulva átvált robogásba, már amennyire egy ilyen szekér tud olyat. Mi egy kicsit letérünk az előre eltervezett útról, nem akarunk együtt haladni a másik csapattal. Előre lovagolunk. Erre sokkal rosszabb a terep, félő, hogy elakad a szekér. A fene egye meg! Ha ezek miatt a marhák miatt akadunk el, megüt a guta! Mért nem mentünk mi a kijelölt úton, és miért nem ők tértek le? Kérdezem. Eh! Ezeknek olyan az ember beszédje, mintha lóhoz imádkoznál. De hátha elvétik az utat megint, és akkor visszatérünk. Nézzük is meg, az úton mennek-e még! Azzal az út felé vettük az irányt. Egyszer csak Józsi leugrik a lóról, és megfogja a lábam, én is megállítom a lovat. Mutatja, hogy csendben legyek. A lovakat kikötjük egy bokorhoz. Gyalog megyünk tovább. Én még nem tudom mit vett észre Józsi, de egyre inkább óvatosra fogja a tempót. Aztán hátrafordul és a fejemet lenyomva, guggoló helyzetbe kényszerít. Így megyünk még vagy ötven lépést. Akkor Józsi a fülembe súgja. Ne az utat nézd!, hanem mellet a sziklákat. És valóban, milyen jó szeme van Józsinak, a távoli őrtüzek fénye kirajzolja a katonák alakját, ahogy az út melletti sziklákon ülnek. Az útról nem is lehet észrevenni őket. Aki ott jön menthetetlenül a csapdájukba esik. Ha mi tovább jövünk erre akkor bizony már rég elkaptak volna. Várunk egy kicsit, vajon a másik szekér erre jön-e. Figyelmeztetni már nem tudnánk, mert azzal magunkat is elárulnánk. Szerencsére ezek megint eltévedtek. Visszamegyünk a mi szekerünkhöz, és egy jókora kerülő után térünk rá csak az útra. Józsi meg is jelöli a térképen a helyet, ahol a katonákat láttuk. Hogyan láttad meg őket? Az egyiknek megcsillant a fegyverén az őrtüzek fénye, pont a szemembe villant. Átkozott szerencse, egyébként hamarabb visszatértünk volna az útra!
Fehér kőházak rajzolódnak ki a sötétből. Visszamegyünk a szekérhez. Addig az útról félrehúzatjuk a bokrok közé ameddig felderítjük, mi is van előttünk. Ismét előre lovagolunk, és biztonságos távolságban elrejtjük a lovakat is. Gyalog megyünk tovább. Épp ideje is mert már hólyagosra ültem a fenekem. Az épületek vakolatlan fehér kövekből vannak rakva. Parasztházak súgja Józsi. Ezek? Igen errefelé nem kicsi vályogházakban laknak a földművelők, hanem ilyenekben. Körbe kellene járni őket, de már kevés az idő. Nézd a holdat! Mi van vele? Most kelt fel, és a sarlója alul van. Na és az mit jelent? Csak annyit hogy elmúlt éjfél. Te menj jobbra, én balról kerülöm. Légy óvatos! Hamarosan karámokhoz érkezem. Tele van sertéssel. De nem kevéssel, hanem tízesével, húszasával fekszenek a csupasz földön. A karám sem régi, látszik sietve tákolták. A fű le van taposva kétoldalt, sok száz katona taposta le. Na, ne álmélkodj! Ér oda Józsi mellém. Ez az ellenséges hadtápé. Egy őrt találtam az is szunyókált, de most már rendesen alszik. És Józsi jelentőségteljesen a kalapácsra tette a kezét. A házakban alhatnak a többiek, csendben kell dolgoznunk. Visszamegyünk a szekérhez. Olyan csendben, ahogy csak tudunk a karám mellé hajtunk a szekérrel. Hogyan fogjuk meg a disznókat, hogy ne visítsanak? Kérdezem Józsit Ezt azért hoztam. És kivette az övéből a kalapácsot. Átlépett a karámon, egy disznó horkantva felkelt arrébb döcögött. Józsi egy fekvő disznó mellé ugrott, és lesújtott, egy nyikkanást sem hallatott szegény pára. Ez megismételte egy fél-tucatszor, és halkan kiszólt. Mi lesz? Meg ne egyem őket? Erre beugráltunk és az első disznót kezdjük kicibálni. Egy fityfenét öcséim! Nem így kell! Tán reggelig akarják így cibálni? Egy ember megfogja a hasra fektetett disznó első két lábát, egy másik a hátsó kettőt. És mint a saroglyát lehet vinni a disznót. A szekérre is így könnyű felrakni. Hát minden volt csak nem könnyű. De tényleg a mázsás disznók háta befeszült, és valóban sikerült a karám mellé állt kocsira rápakolni, mert alig kellett rajta emelni még. A kocsin lévő pedig segített is, majd félrehúzta, hogy legyen a következőnek hely. Egyszerre csak fény villant, megdermedtünk. Az ajtó nyílt ki, és egy katona lépett ki rajta. Azonnal elővette a szerszámát, és megkönnyebbült hangon szólt be valamit talján nyelven a házba. Erre egy másik is kilépett, és a ruhát gombolta be magán, de még visszahajolt, hogy megcsókoljon egy teljesen pucér fekete hajú lányt. Aki a bejáratig kísérte, majd be is csukta az ajtót. Kővé meredve figyeltem. Nem úgy a többiek, most vettem észre eltűntek mellőlem. A két férfi elindult az „alvó“ őr felé. De mielőtt oda értek volna, az előugró árnyak, szuronyt döftek a mellkasukba. Egyszerre csuklottak össze. Megborzadtam. Igaz, kiképzéskor nekem is így kellett szuronyroham végén döfnöm bábúba, de emberhalált ilyen közelről először láttam. Visszajönnek a többiek, hogy befejezzük a munkát. Mikor végzünk és a szekér megrakva kifordul az útra, elindulunk a lovainkért. Majd megszokod! Mondja szomorú hangon Józsi, mikor lóra ültünk. Még mielőtt a szekeret megelőzhetnénk, szembetalálkozunk a másik csapattal. Látják, hogy megrakodtunk. Van-e még ott ahol ez vót? Van, de csendben, mert őrzik. Azt bízd ide ecsém, mi sem vagyunk gyengébbek! Ezzel tovább haladunk. Én rosszat sejtek mondja Józsi aggodalmasan. Siessünk amennyire lehet! A szekér is tempósabban kezdett haladni. Malacvisítás hallatszik az éjszakában. Már egy mérföldre járhatunk, de olyan hangosnak tűnik, mintha egészen közelről szólna. A visítás gurgulázó fuldoklásba hal el. Csend. A kocsisunk még gyorsabban hajt. Előre megyek, de egyedül. Te hátulról figyelj! Ha baj van hajtsatok le az útról, és minél távolabb kerüljetek a háztól is. Még látjuk Józsi körvonalát az éjszakában, mikor lövések dörrenek a hátunk mögött. Először kettő, majd még kettő. Aztán szinte egybeolvadnak a lövések. Tanácstalan vagyok, letérjünk, ne térjünk le. Nem minket lőnek, de baj az van! Nem sokáig kell várnom, vágtatva jön Józsi. A katonák akik az út melletti sziklákon ültek, erre rohannak! Biztos a lövések miatt, a hadtápot védik! Le az útról, be a bozótosba! Az úttól vagy száz lépésre a sűrű bozóttól nem lehet továbbmenni. Eddig is majd kiverte a szemem a gally. Egy úgy eltalálta a szemhéjam, hogy arra a szememre a belecsorgó vértől nem látok. A lövések már abbamaradtak, nem is tudom mikor, nem figyeltem. Egy borzasztó hang hallatszik, azon gondolkozom emberi, vagy állati. Mint az előbb a disznóvisítás ez is hörgésbe megy át. Ekkor már hallom emberi. Fel kell deríteni a kiutat innen! Addig a szekér marad, mi ketten járjuk körbe a terepet. Egy kis fiatal erdőcskében vagyunk. A karvastagságú fák nincsenek kiritkítva. Tovább haladni benne lehetetlen, ezért bár a túloldala nem messze van, de csak ott tudunk kihajtani ahol bejöttünk. Az úton lovasok poroznak a tanya felé. De az idehallatszó beszéd jelzi, gyalogos katonák is vannak arra. Csapdába estünk. Nézd csak Józsi! Az út mellett még van egy szőlő ültetvény is. Az nem jó búvóhely,a mondás is azt tartja, szőlőben nem lehet a más asszonyát szeretni, mert meglátnak! Tehát maradunk.
Hajnalodik. A derengő fényben ellenőrzöm a fegyvereket. Be vannak töltve. Az Augusztin rendszerű pisztolyokban ott lapulnak a halálos lövésekre készített golyók, a lőpor felett. Felemelem a fedeleket és megnézem, hogy azok a kis csövek amelyekben kevés kén, likopódium, klorát keveréke van, a helyükön vannak és készen állnak, hogy a kakas ütésétől begyújtsák a lőport. A karabélyt is leakasztom a nyeregkápáról, és a vizsgálata után, halk csattanással annak is visszahajtom a fedelét. A szablyát is kihúzom a hüvelyből, végig nézek az élén. Nem mintha értenék hozzá, de lehet, hogy tőle fog függni az életem. Csend van, még a kakaskukorékolás is nagyon távolból hallatszik. Milyen békés minden. Mintha az éjjel semmi sem történt volna. Az ember úgy érzi, na már vége, lehet hazamenni. De hiába nem látunk egy árva lelket sem az úton, Józsi nem ad parancsot az indulásra. Azt pedig már megtanultam az éjszaka folyamán, hogy bizony érdemes azt cselekedni amit ő mond. Józsinak semmilyen rangja sincs, mégis a szememben ő még Napóleonnál is nagyobb generális. Ha Józsi mondaná a pokolra is utána mennék, mert úgy érzem csak ő tudja mit kell tenni. A nap vöröslő korongja kezd kiemelkedni, az alacsony dombocska mögül. Hirtelen véget ér az idilli hangulat. Egészen közelről hatalmas dörejjel megszólalnak az ágyúk. Olyan iszonyatos erejű a hang, hogy képtelen vagyok megállapítani hol vannak. A lovak is nyugtalanok, bár jó katonafajták. Az otthoni igások már rég elszakították volna a kötőféket. Eddig az utat figyeltem, az posztom. Most odajön Józsi, és kiabál hogy megértsem. Gyere te is át az erdő túloldalára, mert innen nem kell várni támadást! Követem. A többiek az erdő szélén hasalnak, kezükben a szuronyos puska. A karabéllyal a kezembe én is melléjük fekszem. Most látom hogy a két egymással szemben lévő domb mint két vulkán füstöl. A füst kezdi elérni az erdőt, kénszaggal beborítva azt. Mi is egy dombocska tetején vagyunk. Erre csak ilyen alacsony dombok vannak, állítólag valamilyen jóféle borvidék ez. De most nem a szőlőt szüretelik az látszik. Mert negyedóra ágyúzás után, a füstből kibukkanó fehér egyenruhák tömött sorai, egy cseppet sem hasonlítanak a ritka szőlőtőkére. A szemben állók barna kabátjai felett is ritkul a füst. Majd ismét fűst, csak most a katonák sortüzei okozzák. A lövések hangja egy kicsit késve érkezik a távolság miatt, de ez sem kevésbé félelmetes, mint az ágyúdörej. A sorok minden sortűz után közelednek egymáshoz, maguk mögött hagyva a földön fekvő halottakat, sebesülteket. Egy katonát látok, az elesettek között ül és előre hátra himbálja a felsőtestét. Mint egy fehér gólya, mikor a fészke szélén táncolva próbálgatja szárnyát. Nem tudni sebesült, vagy csak sokkot kapott. A sorok már csak ötven lépésre lehetnek egymástól. Szuronyt szegeznek, és már hallatszik az ordításuk, ahogy egymásnak rohannak. A fehér tömeg egy pillanatra megtorpanni látszik ahogy összeérnek, de már szinte el is söpri a szemberohanó sorokat. Az alakzat középen felbomlik, és az ott lévő katonák menekülésbe kezdenek. Szinte egymást is tiporva rohannak. A fehérkabátos középső sorok mint egy ék rendeződnek, és szorítják a még ellenállókat két szélre. Ekkor lovasok jelennek meg. Fehér köpenyük, és ezüstösen csillogó sisakjuk messziről is jól látszik. A támadásuk a maradék ellenállást is megtöri. Mindenfelé menekülők rendezetlenül. Felénk is rohan egy csoport. Több százan lehetnek. A nyomukban lévő császári katonák most felváltva tüzelnek, mintha vadásznának. Itt is ott is, elesik egy menekülő. A kis erdőnkben menedéket remélnek. Az anya! Ez így nem lesz jó! Méltatlankodik Józsi. Akkor lőjetek, ha már ide a dombra kapaszkodnak! Előbb lőszerpocsékolás volna, később, meg nem lesz elég idő újratölteni.
Az elsők elérik a dombot, egy kicsit lassul a tempójuk. Megcélzom azt amelyik egyenesen felém tart. A többiek már lőnek. Meghúzom a ravaszt. A katona lábát mintha kirántották volna, a földre zuhan. Eltaláltam! Olyan örömöt érzek, mint amikor gyermekkoromban a nád nyílvesszővel egy verebet lőttem. Láttam a becsapódást, a térde fölött érte a lövésem. Feltámaszkodik, de rendesen felülni nem tud. Kétségbe esetten néz maga elé. Elfelejtek tölteni, elfelejtettem a pisztolyokat is használni, csak a katonát bámulom. Már nem érzem az előbbi örömöt. Józsi szavára ocsúdok fel. Na ezek jól megijedtek, biztosan azt gondolták, hogy itt is a sereg van! És valóban a lövéseink hatására, most már nem az erdő felé, hanem a tanyák irányába szaladnak. Töltsetek újra! Felguggolok. Felhajtom a fedelet. Az elhasznált gyutacs maradványát kilököm és karabély csövébe belefújok, majd a térdeim közé szorítom a tusáját. Előveszem a táskából a töltetet, a dróttal rögzített gyutacsot a helyére illesztem, rázárom a fedelet. Egy rántás és a papírt kiszakítja a drót. A benne lévő lőport a csőbe szórom, és a visszamaradó papírt a töltővessző segítségével az ólomgolyóval együtt letolom a csőbe. A katonát keresem a szememmel. Még mindig ott ül. Hirtelen lovasok érik utol a menekülőket. Szablyával egyenként vágják le őket. Látható, egy sem marad. Az én katonám ül és nézi.
Mennünk kell! És elindul Józsi a szekér felé. Segítünk a lovaknak megfordulni.

Hozzászólások (0)

Nenm található hozzászólás.